Olasz Ferenc

Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, filmrendező, érdemes művész.

A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

HITVALLÁS:

Arcodat keresem, Uram, Istenem!
Taníts engem, miképpen keresselek, és hol talállak!
Te alkottál, Uram, és újjáalkottál:
ami bennem jó, az mind tetőled van.
Mégsem ismerlek még igazán.

(Szent Anzelm)

„IN HOC SIGNO VINCES.”

január 1-jén születtem Alsópáhokon. A falu két szélén állított kereszt mintha életemet – a születéstől a halálig – jelképezné… Emberi létünk két pólusa között egy-egy ház előtt a hit, a vágy, a szerelem, a hűség, a remény, az öröm és a fájdalom keresztjei, életem stációi. Bármeddig is jutottam, ma sem léptem ki szülőföldem kapuin, bárhová vetődök is, hordozom ezeket a határokat.

Zajos, túlhajszolt életünket megszólító, meditációra hívó hangnak szánom munkáimat, vigaszul a HIT és az ÉLET mulandósága ellen. Egyre kevesebb ember törődik azzal, hogy személy szerint ő tisztességesen cselekszik-e vagy sem. Egyre kevesebb embert érdekel saját lelkének vagy lelkiismeretének tisztasága. Képletesen szólva: egyre több emberben hal meg az Isten, és űr marad a helyén. Amíg mindenki hatalomról beszél, és senki sem emlegeti hitelt érdemlően vagy meggyőzően a saját, egyszemélyi emberi felelősségét, addig eleve kieszközöljük magunknak a fölmentést. Ha mindenki úgy dolgozna a saját szakmájában, mintha csak rajta múlna a világ jobb sorsa…

Adottságaim Isten bizalmának jelei irántam. Köteles vagyok elszámolni a tehetséggel, amit kaptam. Ez az én felelősségem.

Itt állnak előttem a képeim, amelyeket az elmúlt évtizedek során fényképeztem: emberek, angyalok, keresztek, Máriák, Krisztusok, házak, fák, virágok, templomok…

És itt állok előttük én is, azon tűnődve, vajon milyen a kép, amelyet magamról, az életemről készítettem… vajon mennyit ér?

Életünk alkonyán kirajzolódik, hogy milyen színeket használtunk – remekművet vagy fércmunkát alkottunk… Engedtük-e, hogy a Mester – a teremtő – vezesse a kezünket? Engedtük-e, hogy Isten vonásai – aki a hasonlatosságára teremtett bennünket – megjelenjenek az arcunkon?

Mit szerettem volna elérni a képeimmel?

Természetesen: vallani magamról és mindarról, amit és ahogyan láttam. Megmenteni valamit abból az elvillanó csodából, amit életnek hívunk…